Sh.

Csak Ő legyen!
A festett mindenem.
Mosoly és arcpír
minden reggelenen.
A kávéhoz cimkén. Szerelem.

               ****

Magány kabát hátamon.
Balga józanságom.
Rémületem,
Mind egy most.
Vaskos ököld.
Kopogásod.

            ****

Vértfagyasztó ölelés
Fohász ideiglenes meddőségért
Fertőző képességek.

Beteg én. Egy gén.

Ennyi volt. Milliónyi  betű, hosszú órák. Csak ennyi és egy kis plussz.
Büszke vagyok Rád! Mert most ez az ami jár. Mégha így soha többé nem leszel, Te akit személyre szabtak nekem!!! Még ha nevetségesen rövid is volt. Mégha csak egy zsákutca is volt. Büszke vagyok Rád, hogy nem egy trouble makert választottál. De igérem megjavulok. Magamért. Meg Patri miatt. Meg mert. Mert úgy a jó. Tudom, hogy elolvasod. Aztán lehet gyűlölni is fogsz, hogy csakazért is kell még jelet adnom magamról, meg mert ma láttam, hogy remeg az ajkad, mikor a táncról kérdeztél és én azt is "Sz". Ezt pedig csak magamnak írom, hogy annyira nefájjon. Hogy enyhüljön, úgy ahogy Te enyhítetted bennem a Petim iránti kínlódást, ami végül eltörpült, hamuvá lett, mit tenyeremből szétfújtam. És ha olvasod, kérlek ne írj. Ne írj többet, csak, ha nagyon nem bírnád, én alig látok ki a könnyek közül. Gyűlölet elveszteni Téged, aki sosem volt. Forró lávaként látom magam, mi bugyog és alig várja, hogy kitörjön. Terveket szőtt a korlátok közt és mostanra felkészült, hogy follyon, fröccsenjen és utat csináljon magának mindahoz, amit börtönébe kigondolt. Csak egy "sz" és egy köszönöm, még egy ég veled, mert nem bírnám, ha a közelemben lennél bárhol ezután. Nincs több püttyögés. Sem idézőjel a telefonon. Szia Sz..i

Kívülről fújjuk az okosságot. Lerágott csont már az egész. Gyűlölöm is szóba hozni már.

Még mindig imbolygok és nem billentem át az élet azon felére, ahol nem a folytonos kalandvágy uralkodik, hanem a tisztes, igaz nyugalom. Okos fejemben tudom és piciny szívemben is érzem az én helyem az elégedett kis udvarban van, gyümölcs fákkal és kinti tekergethető teregető fogassal, amelyen ropogósra száradnak a ruhák tavasszal és homok illatúra nyáron.

Lehunyom a szemem aranyom. Sokszor teszem meg, hogy elképzeljek jót és rosszat, vagy vissza nézzek a múltba, hogy tanulhassak belőle magamról valami hasznosat.
Elárulom hát mi az amit szeretnék és mit érdemelnek mások körülöttünk, ha még ebben a ruhában nem láttad volna eddig ezt a jelenséget, ami Te, én és Ők vagyunk.

Annyi szenvedélyes hibát, amit elkövettem R mellett, vagy inkább alatt, mert despota hozzáállása a szerelemhez nem hagyja másképp megfogalmaznom a vele való kapcsolatom menetét.
Nincs annál rosszabb, ha az ember vakon bízik és hiszi, hogy ez AZ. Az igazi a megismételhetetlen, a szavai óriási bálványok voltak, melyeknek naivan támaszkodtam, mert hittem óvnak mindentől és mégis... Elég egy nap és összeomlanak.

 Így omolhat majd Neki is össze.

Látom, ahogy hazudsz neki. Végig nézem, ahogy reménytelenségben tengődsz és hagyod őt is ostobán a tudatlanok nyugalmában. Kapálódzva védekezünk, mint rabok az ütések fájdalma elől a kezeik mögé rejtik fejüket a rúgásokat az oldalukba, ha sikerül, pedig zavartan védik ki.

Aranyom, érzem a pince illatát még a hűvös levegőt és a azt a pajzsot, ami körbe vett minket és nem enged ki bűvköréből még mindig. Még mindig le vannak hunyva a szemeim és képzelgek a jövőbe, mert muszáj, hogy dönteni tudjak. Dönteni a semmiről a mindenről, errőll a miénkről.

Nincs tökéletes, mégis mind azok vagyunk, de kizárólag magunknak, esetleg azoknak, akik eltudják fogadni a másik tökéletességet. Nem írom körbe, mert lényegtelen, milyen legyen az a férfi aki elfoglalja az ágyam felét a balomon. Hidd el nem egy apára vágytam, akinek különöskép semmi baj a házasságában. Nem egy nagy gyerekre vágytam. Nem Rád vágytam. Most viszont képtelen vagyok másfélét elképzelni. Akaratlanul is felkészítettem magam minden viszontagságra, ami érhet, minden szituációra, kellemetlenségre, megvetésre, minden problémára. Minden kételyed biztosítására, arra hogy ha.. és arra is, hogy soha nem leszek akkora a szemedben, mint Ő. Ez nem egy rossz vicc. Ez nem egy álom. És nem is bosszú, de nem is geciség és nem is egy szeminárium.

Ez kérlek zene. Egy olyan hangszeren, ami nem játszik egészen tisztán, amelynek a hamis húrjait a mi ujjainknak fog kelleni helyesen hangolni, ha nem akarjuk a megalázás legszemtelenebb módját gyakorolni másokon. Csavarral ugyan, mert minden bölcs a kevésbé zötyögő utat veszi igénybe, mikor már minden csontja fáj.

Hazudj májusig, addig várok mit tesz az idő. Ígérem aztán elengedlek, ha döntésed úgy látod jól. sz

Van ez így

Van ez így és van az úgy,
hogy az élet a halál,
s halál a pokoli út.

Van ez így és van az úgy,
hogy a vigasz nem segít,
de a bánat vigaszt nyújt.

Van ez így és van az úgy,
hogy a költészet a gyengeség,
s e gyengeséggel életed felborul.

Van ez így és van az úgy,
hogy barátod is már megunt
és a ismeretlen jobban húz.

Van ez így és van az úgy,
hogy sötétben tested félelmet érez,
de lelkedne e sötétség békességet nyújt.

Van ez így s van az úgy,
így is lesz, úgyis volt.
Bármikor. Bárhol. Örökké együtt bátor kalandor...

Valamikor 2003ban

2003

Kéne egy társ. Egy fekete bárány.
Sötétebb lélekkel, mint az éjjeli ég takarója.
Tisztátalan, mocskos, bűnös társ,
Hogy felkaroljon egy fehér sejembe bújt kurvát.
Engem.
Ihletet adjon, utat mutasson.
Halálba vigyen, kicsit szeressen.
Kínozzon. Kidobjon,
Majd egy bús magányos pillanatában megint visszafogadjon.
Egy ilyen társ kell nekem,
Ebben a reménytelennek látszó életemben.

2005 márciusa

Gyermek vagyok még, ki játszani akarna,
Rég voltam kislány, de rég! Ez egy ribanc bánata.
Könnyeim térdemre hullanak s minden, mintha minden összeomlana.
Vágyak, tervek, álmok a gyerekkorból.
Füvek, fák, ablakok, ki gyógyít ki e kórból?
Szerelmem! Illatod itt érzem,
S gátlások nélkül bűnös élvezeteimben tested után éhezem.
Csak egy kis kóbor női lény.
Ez a megfelelő, igen ez vagyok én.

Csak az orrod és a finom húsos ajkaid láttam a kapucni alól. Nem mertem még magam kis gondolataiban sem jóvá hagyni. Sem azon a helyen, sem suttogva és még azután sem. Minden nyomorult vonásod olyan természetes, mikor szemem magamban vetítine kezdi. És beléd karolva is úgy mentem, mintha annak úgy kéne lennie, nem csak akkor. Mindörökre. Öröm és elégtétel. Igen ez a két érzés folyt ereimbe szét, mint vízfesték.
Nem mondok többé semmit, ha nem akarod, csak kérj meg. Félek, hogy szavaimmal életedben csak a bajt tetézem. Te kockáztatsz és én veszítek.

Corridor

Tudom lusta vagyok, de karácsony óta, csak most fejeztem be Kunderát. Kész, a kapcsolatok értelmezései cafatokban hevernek a fejemben. Néhány napja, pedig itt vagyok bezárva, mégis rengeteg szó ismétli önmagát, más-más helyen és helyzetben. Történetek jellenek meg  olyan egymást kizáró tereken, mintha ezzel akarnák számomra nyomatékosítani, fitoktatni hatalmukat, mondanivalójukat.

Megint mellettem álltál mikor álmomban bajmolódtam a próbafülkében a a göncökkel, aztán valami észtveszelytő koncerten egymás kezét szorítva ugráltunk a magasba. Mosoly. Nyugalom. Majd hirtelen a felismerés és mindketten szaladtunk keresni elcsatangolt gyerekeinket.

Az előbb találtam egy állás ajánlatot. Írni kéne, cikkeket, de mielőtt neki látnék, hogy kívánságuknak eleget tegyek és bemutatkozísként mindjárt hármat írjak  a kívánt témakörben, veled tudatom. Nem érdekel, ha nem vagyok képes rá. Mert lehet, hogy nem ez kell. De figyeltem mi történik velem.
Ülő helyzetből fekvőbe csúsztam a szürke sapkám a szemembe  húztam, lehunytam alatta szemeim és kiválasztottam egy témakört, amihez a legjobban értek. Olyan információkat keresek a fejemben közben, amikkel eddig nem találkoztam. Olyan témákat amikből mindjárt látni én vagyok mögöttük, még akkor is, ha anyaságról szólnának. Anyaságról másként. Hallottam és láttam a szavakat a képeket a születendő cikk tartalmát. Szépen lassan megfigyeltem, hogyan is csinálom. De mit sem ért az egész. Kérded miért? Kétlem, hogy egy eredeténél fogva őrült kezébe kerülne, aki díjjazná. Nem mellesleg az állashirdetésben nevetségesen félvállra vették a helyesírás tudását.

Képzeld, most itt fekszel a heverőn, amin Patri alszik. Rám se nézel, csak nyomkodod a telefonod. Oda kúszok hozzád az ágyról, nyomok egy puszit az arcodra, végig símítom a combod és megkérdem nem vagy e éhes. Hozok neked a konyhából egy kis mozzarellát gondos szeletekre felmetélve egy kis oliva olajjal leöntve és száraz bazsalikommal megszórva. Le teszem a kis foltos fehér asztalra, mert még mindig nem figyelsz. Ott van még két órával később is. Egyszercsak felülsz és magadhoz hívsz, odakuporodok melléd, bele dobsz a számba egy szeletet én mosolygok és megköszönöm. Te mosolyogsz és megköszönöd. Orrom úgy döntöm neki jobb válladnak hogy azon egy gyűrődés látszik. Az alapozómtól egy pici folt marad a szürke pullóvereden. Automatikusan súrolom nedves tenyeremmel, mikor észre veszem. Pedig már nincs ki törődjön a felesleges foltokkal, nincs már kit érdekeljen mennyit és mit szólunk egymáshoz. Minket sem érdekel már annyira, hogy mások rímélt soraival bizonygassuk, jó helyen vagy.

Most igazán nincs kedvem befejezni ezt a  történetet, csak pár szó, ami eszembe jut: Gyilkoló monstrum, csókok a bűzölgő folyosón, agyatekervényeket ringásba hozó zene. Mennem kell, álmos vagyok este.

Hunyd le szemeid.
Pilledj el. Szuszogj, lebegj.
Álom csilingeljen benned.
Látod? Ragyogó vászon léted,
míg lángom nem lobog elébed.

Hunyd le szemeid.
Aludj el. Zihálj, zuhanj.
Álmodban dübörögjön a bánat.
Hogy lássad!
Patyolat vásznad felégett,
míg én sétáltam előtted.

Dőlj le heverődre s hagyd, hogy Rád
hulljon e sűrű álomhálló.
Hagyd, hogy lehúzzon. Mélységes mélyre, hol csak
itt-ott csendül meg halkan zeném és fényem

Hunyd le szép barna szemeid.
Aludd ki magad belőlem.
Árnyam szétfoszlik majd a tavasz jegyében...

Nem akarom! De kérem...
Ébredj fel lassan, szépen. Hidd azt,
hogy egy pillangó szórta fantázia világból,
most kipihenten nyújtózol a friss fűben.
És szaldnak a srácok,
melléd heverednek,
majd este Te készítesz teát a kedvesednek...

who knows

Meglepődve hallgattam a Creep-et. Illetve halgatom most is, talán nyolcadszor (azóta mióta javítok már 21) egymás után. Nem vagyok benne biztos, de múlthét pénteken, mintha szólt volna a partin. (Emlékszem, volt egy olyan pillanat, mikor az Adam sírva fakadt. És egyre csak ismételgette, hogy semmire sem jó. Pedig ez nem igaz. Az a srác egy főnyeremény. De egy zenésznek zenélés nélkül élni? Elhiszem én....)

Át akarlak ölelni az istenit! Főzni akarok neked! Játszani a támaszod egy igaz játszmában. Nézni azokat a kisfiús szemeid meg a gyönyörű ajkaid. 

Mindenkiről álmodoztam, de senkivel nem álmodtam éjszaka annyit, mint veled (esküszöm!) és még a legnagyobb szerelmemnek hitt férfi haja tapintását sem jegyeztem meg úgy, mint a tiédet. 

Nyomorultul kellesz az egyik pillanatban. a másikban nem tudom elképzelni mit kezdenék veled. Én is vesződök, hidd el. Sem higgadt fej sem kalimpálló szív nem old a helyzeten. 

Egyszer, csak rájövök ki vagy és mi ez az érzés. 

Századszor kell elmondanom, hogy Oscar Wilde mindig megmondta a trút: "Those who are faithful know only the trival side of love: it is the faithless who know love´s tragedies.