Balszerencse áradása

Pontosan emlékszem. Hétfő volt 2014 szeptember 8. A nyár utolsó sugarakat eröltetett ki a napból. Én a bokraink mögött ültem az ómódi poros fehér műanyag széken és szürcsöltem a kávémat felrakott lábakal. A földre hamuztam és húztam a számat a divatját múlt terítőn óriás katicákkal, amit épp végig prüszkölt a kutya, gonodolom a cigaretta füst facsarta az orrát szerencsétlennek. Fejemet csóválva illesztgettem az elmúlt 5 hét történéseit össze. Meegkínozva egy enyhe lendületnyi erővel valamelyik slukknál, igazán komolyan elhatároztam, hogy megcsinálom. A turkállót. A design shoppot. A gyerekkori álmot. Elegem volt már a folytonos keresgélésből meg az állásinterjúkból. Jó napom volt. Nyugodt voltam, Rnek is tetszett az ötlet. Delútán mikor befeküdtem az ágyba csak úgy mélázni az akkor még ciklámen színű szobám falai cikázó szemeim egyszercsak a vibráló telefonon akadtak meg. Felvettem és másnap már ott voltam a cégben. Így a shopról le is tettem.
Akkortájt épp szerelőnél volt a kocsim és R golfja kikészített. Napokon keresztül nem ettem. Csak kávéztam. Fogalmam sem volt, mibe csöppenek. Információ dzsungel, aztán elvesztettem a fonalat. Nem ott. A magánéletemben. R megint szünetelt én pedig fogtam magam és kifestettem a szobát türkizre, bízva e szín nyugtató erejében. Tologattam a bútorokat, jól esett a fizikai munka. Kifacsarva járkáltam, de mindig mosolyal. Viszonozták. Mindenki. Rtől hazaköltoztem. Teljesen. Zokgtam. Végül egy nagyot nyeltem a búcsú üzenetét olvasva. Azt hiszem csak azért sem fogadtam meg az utolsó tanácsát. Őrizd meg a tisztességed, így hangzott. Nem tettem. És ennél rosszabb már csak az, hogy szeretem.
Szóval röpke 4 hónap alatt megéltem kitűnő kollégákat, lecseszést, nyugalmat, ideget, házipálinkázást munka előtt, kórházat a kicsivel, év végi cégi akciót és Őt!
Sosem volt olyan, hogy ennyire tanácstalan legyek. Mindig gondosan elképzeltem a jövőt, szövögettem és láttam, milyen következményekkel járhat a cselekedetem. Jó. Ezt most is látom, de miért ennyire ködösen? Miért nem érdekel különösebben, hogy lelkek sérülhetnek meg, mások csalódhatnak, annyira, hogy már sosem kell, hogy higyjenek az életnek. Pedig az élet jó. Komplikált, de élvezhető.
Beleborzongok minden alkalommal, mikor meglátom a feleséged nevét. Mikor olvasom azt a néhány sort, amiben megemlíted. Szúros kis kristályok keletkeznek a véremben, mikor a STOP szót küldöd.
És míg várom, hogy eljöjjön az idő, mikor nálad elcsendesedik a ház, ugyanúgy bámulom a falat, mint szeptember 8-án, azzal a különbséggel, hogy a kék, tényleg nyugtat, mint a jelenléted, mintha ezer éve ismernélek, mintha mindez kellett volna. Milliónyi vallomás, néhány napról. Annyira finom, annyira tiszta. Észre vetted, hogy szexelnünk sem kellett ahoz, hogy ennyire egymásba gabalyodjunk? De a fiaid. Őket, mikor említed. Bennem  halk gondoskodás érzete és szégyen támad egyszerre.
Bárcsak ugyanilyen halkan eltudnánk mindent rendezni. Bárcsak teljesen biztos lennék benned és eljátszhatnánk a hülyét. Te viszont már most beletörődtél, rajtam meg átok ül.

Tényleg ennyi ami nekem kijár? Minden bukásnál az elhatározás, hogy nem adom fel? Ennyit érdemlek? Tengődést? Szar kapcsolatokat, válást, gyereket, akivel egyedül kell megbírkóznom, fél iskolát. Folytonos elvesztését azoknak a dolgoknak, embereknek, akiket megszeretek? Nekem ez jár, nekem, aki mindenek felett ragaszkodok? És segítek és őszintén örülök a boldogságotoknak. Ha!
Miért kell  forgatni bennem a kést? Picsába, nem látjátok, hogy nem vagyok kiváncsi arra, hogyan is élitek meg, amit én akartam?!
Legyen szó munkáról, meg mindenkiről, aki férjhez ment a környzetemben, vagy aki férjhez fog, vagy akinek van, ki elkapja a gyerekét, hogy ki ne szaladjon az útra.
Vagy a legmélyebb pontján koppanok majd a szakadéknak most, vagy elmegyek a fenébe, hogy több energiával ne merjetek leszívni. Végül is, lehet ez a kalács, amit felzabáltok előlem nem is nekem sült s az ényém még készülőfélben van valahol. És ez a balszerencse sorozat is valamikor jól jön még.

Gloomy days

Omlik a mosolyfalam. Ritkulnak a tárgyak körülöttem, amiket megérintettél és én szentimentálisn nem húzhatom rajtuk végig örökösen nedves jeges ujjaim, nem hihetem már, hogy felszívhatom ily´ mód belőlük kétes energiáid.
Szóval sorvad az örömfal, melyet a rutin épített futóhomokra. Már feladtam, hogy megoldást keressek a mennyezetet bámulva.
Most fáj, fáj minden porcikám, vírus e, vagy a szívem bánata kínoz e. Vagy az alvás hiány?
Jobban inog most a kötéltáncos a gyomromban, komor napjaim bélyege vesződik és a mutatóm mindig a gombon van, mi visszapergeti újra és ezerszer a mozzanatot, mikor karod a derkamon fogva balra rántott.
Kotortam a szavak közt, hátha találok olyat: szégyen, vagy furdalás, kiemeltem volna a mélyvízből, akár sziklával lábamon is mindjárt.
Semmi nincs, Életem, semmi hasznos tanács, csupán egy megrogyott erőd, mely talán, soha nem élvezi többé fénykorát.

Mozzanatod

Stream

 

Hátra dőlnék végre.
Belezuhannék a heverőbe. 
Nedves ujjal maszálnék onnan színeket,
Keverném egymásba furfangos vásznamon őket.

Üveges tekintettel nézném a lángokat. Hallgatnám a sercegést irigyelném vadságukat.
Belőllük kivánom unottan meggyùjtani cigimet
Nem tudom vágyom e magam köré e pezsgő földi létet. 
A kaotikus képet a vásznon
Hogy minden szín az ereimbe másszon. 
Miközben hùzom a vonalat, 
melynek színében alakod megakad.
Fejemben itt ez az abszurd költemény, Ahol mellèkszereplünk Te és én. 
Ágyaink mellett suhan el az álom. 
Nincs gyógyír nem találom. 

Egyszer megteszem, cigarettám helyett begyùjtom majd a vásznat, 
Had zsugorodjon semmivé és vigye magával ezt a lázat. 
Hátha.
Hátha többet nem fantáziálok közös kertről, 
És megfékezném e csùszást a lejtöről... 

                ..........................................

Valahol valamikor gyertyák égtek csonkig, ma bujdosó élvezetek hatolnak csontig. 
Viszhangzó kiáltások a semmibe mindenért. 
A kereszt nem jelzi majd milyen életet élt. 
Nem divat, nem szokás a hűség. 
Erény e az egynejűség?
Minden helyzet festmény, hol megdermed az esemény. 
Szinkron lelkek téves párhuzamban. 
Egy éjszaka több hangulatban. 
Kérdésem hasonló: gyerekek? 
Ki bocsájta meg, ha tévedek? 

Ha csapda elfogna, lábam is lerágom
Róka lennék végül is kit elnem fogsz barátom. 
Így hangzott sokk könny után a fogadalmam. 
Üldözöttből üldöző leszek, megmondtam. 
Kockázat vagy beletörődés, számodra mindkettő egyforma kínszenvedés. 

Festmények lennénk hát mindnyájan, 
Cudar pózisokban előlről, hátrányosan.  

                 ....................................

Fel, magasra fel dobott jelenléted. Szárnyalok, mélyen veszem a levegőt a közeledben, had firkáljon illatod később képet képzeletbemben. Fest és formál, ajtókat nyitogat majd zár. Hogy őrültnek tűnjek előtted végre elmondom: álmatlan minden éjszakám, előbb combjaim közé szorítom bal kezem. Rád fogom, hogy felbùjtottál. Majd fejem mögé hajam markolva, káromkodva mámorban konstatálom az agyamban egy komplikált szakasz vagy mi kényszerűen nem mozdul csak vár.
Rámhibáztál, mint bolondok a játékautomatánál.
Magasra fel dobott, hogy vagy, ha rossz is vagy, nem velem vagy, csak ejtőernyőm nem nyílik s a föld egyre fenyeget, elnyeli mindjárt testem, mikor csattanással elhal.
S ahogy arctalan vonalai megjelennek, úgy ragadnak rá szemgolyóimra mint viszolygató látomás, sosem lesz önfeledt ez a réten futás...

Gillelejje

Mennék én aludni, de nincs álmom. Recska, a segítő Iván, aztán az akiről nem beszélhetek és legvégül, akit magamtól féltek. És Patri, aki nincs jól. Na meg én.
Minden pillanattal közeledik a munka és én már szégyelem azt a szót használni, hogy félek. Tőle, meg attól, hogy megint nem én leszek, hanem rémisztő feladatok, elszomorító felelőség, ami elől még a magánéletben is menekülnöm kell.
Iván arca mindig mosolyog. Pizzát kér, amit sütök, kávéra hív. Már nem megyek, Egyszer elég volt. Így lenne aztán csak bonyodalom. De minden mondókájáért hálás vagyok, mert nyitva akarja tartani a szemem. Eléggé ismer ahhoz, hogy tudja vigyázni kell rám, nem eleggé ahoz, hogy mikor.
A Recska az anonym és a magamtól féltős három története egy parányit összefolyt és tették mindezt az én szívemben. Petim, ha ezt olvasod, egyszer, tudd, hogy ha meg lehetne kézben fogni azt az egy közös évet, még az előtte történteket fognám és hógolyóként dobnám a teherautódba, amivel épp valahova a poklok fenekére tartasz. Tudd, hogy ennyire még a vesegörcsök sem fájnak, pedig akkor már a mentők számát tárcsázták. Tudd, hogy az a tökéletesség, amit melletted tapasztaltam sokáig kísérni fog engem, és sajnálkozva kell majd, hogy eleresszem. A sok jó kaja a kifogástalan alapanyagból, amit együtt készítettünk, vagy ettünk. Az Új Szó. A Gillelejje. A tökéletes farkad bennem. Mindennek és az én beteg agyamnak és vonzódásomnak az elvont problémás férfiak iránt köszönhetem a hústalant. Neked nem üzenem, hogy hány óra, Te most mindent tudsz. Az az életvidám pedig szegény, nem tudja, mekkora boszorkányhoz ért. Úgy féltem őt magamtól, mert tudom jó és én csak azt fogom lesni, hogy mikor übereli majd azt, amit szinte lehetetlen. Az emlékemben megmaradt tehetetlent,  Petit és a bogarait, Petit és maximalizmusát és mindent mi anonym, és az ő szavait mindent mi őrült, mi számomra tőle gyönör, amit már lehet holnap elvesztek.
Gyerek koromban mindig a legszomorúbb szobanövényt választottam a boltban és mind olyan hálás lett, sokkal szebbek lettek, mint a többi, kik kihívóan bigyesztgették magukat a regálokról ott a boltban, nekem. Talán végre el kéne vetnem a a kreol ideálokat és nevetnem kéne és élvezni a tökéletlenséget. a másságot a levegőt, mert nekem is  kijár. De én nem vagyok jó ember. Jobb ha tudjátok mind.