Pontosan emlékszem. Hétfő volt 2014 szeptember 8. A nyár utolsó sugarakat eröltetett ki a napból. Én a bokraink mögött ültem az ómódi poros fehér műanyag széken és szürcsöltem a kávémat felrakott lábakal. A földre hamuztam és húztam a számat a divatját múlt terítőn óriás katicákkal, amit épp végig prüszkölt a kutya, gonodolom a cigaretta füst facsarta az orrát szerencsétlennek. Fejemet csóválva illesztgettem az elmúlt 5 hét történéseit össze. Meegkínozva egy enyhe lendületnyi erővel valamelyik slukknál, igazán komolyan elhatároztam, hogy megcsinálom. A turkállót. A design shoppot. A gyerekkori álmot. Elegem volt már a folytonos keresgélésből meg az állásinterjúkból. Jó napom volt. Nyugodt voltam, Rnek is tetszett az ötlet. Delútán mikor befeküdtem az ágyba csak úgy mélázni az akkor még ciklámen színű szobám falai cikázó szemeim egyszercsak a vibráló telefonon akadtak meg. Felvettem és másnap már ott voltam a cégben. Így a shopról le is tettem.
Akkortájt épp szerelőnél volt a kocsim és R golfja kikészített. Napokon keresztül nem ettem. Csak kávéztam. Fogalmam sem volt, mibe csöppenek. Információ dzsungel, aztán elvesztettem a fonalat. Nem ott. A magánéletemben. R megint szünetelt én pedig fogtam magam és kifestettem a szobát türkizre, bízva e szín nyugtató erejében. Tologattam a bútorokat, jól esett a fizikai munka. Kifacsarva járkáltam, de mindig mosolyal. Viszonozták. Mindenki. Rtől hazaköltoztem. Teljesen. Zokgtam. Végül egy nagyot nyeltem a búcsú üzenetét olvasva. Azt hiszem csak azért sem fogadtam meg az utolsó tanácsát. Őrizd meg a tisztességed, így hangzott. Nem tettem. És ennél rosszabb már csak az, hogy szeretem.
Szóval röpke 4 hónap alatt megéltem kitűnő kollégákat, lecseszést, nyugalmat, ideget, házipálinkázást munka előtt, kórházat a kicsivel, év végi cégi akciót és Őt!
Sosem volt olyan, hogy ennyire tanácstalan legyek. Mindig gondosan elképzeltem a jövőt, szövögettem és láttam, milyen következményekkel járhat a cselekedetem. Jó. Ezt most is látom, de miért ennyire ködösen? Miért nem érdekel különösebben, hogy lelkek sérülhetnek meg, mások csalódhatnak, annyira, hogy már sosem kell, hogy higyjenek az életnek. Pedig az élet jó. Komplikált, de élvezhető.
Beleborzongok minden alkalommal, mikor meglátom a feleséged nevét. Mikor olvasom azt a néhány sort, amiben megemlíted. Szúros kis kristályok keletkeznek a véremben, mikor a STOP szót küldöd.
És míg várom, hogy eljöjjön az idő, mikor nálad elcsendesedik a ház, ugyanúgy bámulom a falat, mint szeptember 8-án, azzal a különbséggel, hogy a kék, tényleg nyugtat, mint a jelenléted, mintha ezer éve ismernélek, mintha mindez kellett volna. Milliónyi vallomás, néhány napról. Annyira finom, annyira tiszta. Észre vetted, hogy szexelnünk sem kellett ahoz, hogy ennyire egymásba gabalyodjunk? De a fiaid. Őket, mikor említed. Bennem halk gondoskodás érzete és szégyen támad egyszerre.
Bárcsak ugyanilyen halkan eltudnánk mindent rendezni. Bárcsak teljesen biztos lennék benned és eljátszhatnánk a hülyét. Te viszont már most beletörődtél, rajtam meg átok ül.
Tényleg ennyi ami nekem kijár? Minden bukásnál az elhatározás, hogy nem adom fel? Ennyit érdemlek? Tengődést? Szar kapcsolatokat, válást, gyereket, akivel egyedül kell megbírkóznom, fél iskolát. Folytonos elvesztését azoknak a dolgoknak, embereknek, akiket megszeretek? Nekem ez jár, nekem, aki mindenek felett ragaszkodok? És segítek és őszintén örülök a boldogságotoknak. Ha!
Miért kell forgatni bennem a kést? Picsába, nem látjátok, hogy nem vagyok kiváncsi arra, hogyan is élitek meg, amit én akartam?!
Legyen szó munkáról, meg mindenkiről, aki férjhez ment a környzetemben, vagy aki férjhez fog, vagy akinek van, ki elkapja a gyerekét, hogy ki ne szaladjon az útra.
Vagy a legmélyebb pontján koppanok majd a szakadéknak most, vagy elmegyek a fenébe, hogy több energiával ne merjetek leszívni. Végül is, lehet ez a kalács, amit felzabáltok előlem nem is nekem sült s az ényém még készülőfélben van valahol. És ez a balszerencse sorozat is valamikor jól jön még.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése