Omlik a mosolyfalam. Ritkulnak a tárgyak körülöttem, amiket megérintettél és én szentimentálisn nem húzhatom rajtuk végig örökösen nedves jeges ujjaim, nem hihetem már, hogy felszívhatom ily´ mód belőlük kétes energiáid.
Szóval sorvad az örömfal, melyet a rutin épített futóhomokra. Már feladtam, hogy megoldást keressek a mennyezetet bámulva.
Most fáj, fáj minden porcikám, vírus e, vagy a szívem bánata kínoz e. Vagy az alvás hiány?
Jobban inog most a kötéltáncos a gyomromban, komor napjaim bélyege vesződik és a mutatóm mindig a gombon van, mi visszapergeti újra és ezerszer a mozzanatot, mikor karod a derkamon fogva balra rántott.
Kotortam a szavak közt, hátha találok olyat: szégyen, vagy furdalás, kiemeltem volna a mélyvízből, akár sziklával lábamon is mindjárt.
Semmi nincs, Életem, semmi hasznos tanács, csupán egy megrogyott erőd, mely talán, soha nem élvezi többé fénykorát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése