Elmúlt. Most éreztem, mikor kiszált az autóból. Két hetig kínoztam magam lelkiismeretfurdalással, de péntekig nem volt megalapozott. Péntek óta viszont,csak azon pörgött az agyam, mit mondok majd neki. Nem mondtam semmit. Láttam rajta, hogy rosszul van. Láttam hogy ugyan olyan, mint tíz éve. Halmoztam a hibákat. Az elmúlt egy év alatt ez volt a legnagyobb, nem azért mert bánnám, csak vele szemben nem volt korrekt. De a teavaj hasonlatom érvényes. Imádom, de mikor már a számba van és lenyelném, akkor egész a karjaimban érzem, hogy kiráz tőle a hideg. Sokszor nézni akartam. Beszélgetés közben, szex közben. Nem ment. Vége. Most, mikor kiszált az autóból, és adtam át neki az USB kulcsát, rá se néztem, tudta hogy ennek vége. Tudta, hogy hazudtam, láttam a szemén, hogy sajnálja, hogy fáj neki. De nem különösebben nem érdekel. Ez az egyetlen ami bánt, hogy ennyire közömbösen veszem a fájdalmát és a haverok, akik kitartottak mellettünk és falaztak, azok sem érdekelnek. Egyiknek sem mondtam, hogy bár szerelemmel gondoltam rá, soha nem tudtam közvetlen lenni a társaságában, és nem találtam meg azt a szemében, amit viszont máséba igen. Óvatosan, de ott van. Sajnálom. nagyon sajnálom, de én MOST vagyok BOLDOG.