rečkapeti

Álltam ma az udvarotokon, anyukád szedte ki a répát a kertben, nem akarta, hogy segítsek, így hát a kicsi után sétálgattam és mormoltam neki a válaszokat a kérdéseire. El voltam bambulva, élveztem az utolsó napsugarakot, a hátamon. a puha füvet a lábam alatt, amit te kaszálsz, a teraszt, amire most másztam be először és vidáman képzeltem el, hogyan fogunk rajta tavasszal grillezni és meginni egy üveg absolut vodkát. Markusz be volt zárva, hogy ne egye meg a picúrt és ne teperjen le engem, ha nem figyelnék oda. Szeretlek. Valójában jobban, mint hinnéd. Tútáuzendnájnban egyszer kutyafuttában mutatta meg azt hiszem Timike a házat, amiben laksz, biztos valahol autózni voltunk vagy valami bárból mentünk hozzájuk, nemtudom, de valami miatt úgy beleivódott a képe az emlékezetembe, hogy bármikor, ha Besenyőről esett szó, akkor a Ti házatok volt az első, ami beugrott és mikor a csajokkal kibeszéltük a korábbi szexuális életünket és nevetgéltünk a storykon, valahogy a milyénkre mindig olyan gyöngédséggel gondoltam vissza. Vágyakozva és mindig felidéztem minden egyes közös pillanatot és talalkozást, csak úgy halkan, magamban, mosolyogva. Tudom, hogy ezerszer elmondtam már ezt, de valahogy nem unom. Most naponta töröm a fejem szavakon, amikkel megfogalmazhatnálak Téged, mint férfit, mint szerelmet, mint társat, mint apát, mint fiút, mint barátot, mint "exszeretőt". Minden egyes nap boncolgatom a külsőd a belsőd, fogalmazom, aztán sztornózok, aztán újraírok és megint valamit kitörlök. Figyelgetlek, aztán abba hagyom, hasonlítlak, azokhoz a pillanatokhoz, mikor elindultál Afganisztánba. Verem a fejem a képzeletbeli falamba, mikor annyiba hagytam azt a két éjszakát négy éve, kergetve egy gyerekkori álmot, ami végül bebizonyosodott, hogy teljes mértékben butaság volt, csak egy másik ember univerzumba tévesen kilőtt energiája, ami kitérített arról a pályáról, amit követnem kellett volna, de valószínűleg okulnunk kellett. Neked is. Nekem is.
Pötit, itt érzem az ujjaim alatt minden egyes hajszálad, a füled vonalát, a tarkód a nyakad, az álkapcsod a borostás arcod, azt a pici szád, látom, ahogy mosolyogsz a kis kedves mélyedéseket az arcodban, nem mindet, csak az utolsó kettőtt, azokat szeretem. Látom, ahogy ülsz hátra dőlve a fehér széken a konyhátokban, az ablak alatt és nézel. Szeretek belenézni a szemedbe. Bele tudok nézni a szemedbe. Barna és az enyém és szerelmes vagyok minden egyes felfelé ívelő ráncba a szemeid sarkába. Imádom a Gucci parfümöd és a kedves szvettereket, de sokkal jobban szeretlek nézni felsők nélkül. Az anyajegyeket, amiket úgy féltesz, mindent egyenként imádom és talán emlékezetből is tudom, melyik hol van. Miért nem érted meg, hogy a pocakod az, ami jót tesz a lelkemnek és az igazi férfiak épp annyira szőrösek, mint te, a köldököd tökéletes a csípőd szintén. Képes lennék veled minden pillanatban szeretkezni, mert nekem terveztek, a hosszad, a magasságod a széllességed, az illatod mindent. Melletted tanultam meg nem gondolni semmire, csak és kizárólag rád, figyelni a mozdulataid, mert fontosak. Hinni és bízni minden téren.
Szóval így méláztam ma az udvarotokon, a ház mellett, ami négy évig érthetetlen okok miatt tisztán, élesen benne volt a fejemben, odataláltam volna bármikor akár sötétben is és most ott álltam és töltődtem fel belőle és anyukádből, akin látni, hogy élvezi a Patri társaságát, hogy bízik benne, hogy ez a fia utolsó választása, mert itt az ideje, hogy bár egy elvált anyukával, de családot alapítson. Csak neked engedtem meg, hogy a gyerekem reggel mellettem lásson, ezzel fogadtam neked hűséget kedvesem. Te a kötötpulcsis, őzike históriás, afganisztánba elindulós, jó zenére dugós, autós, ovodás, malmos, pozsonyi kiskertes, félénk érzéki ölelésű, akaratos, álmaim teljesítő Isten küldötte kis szívem. Szeretlek