Tudhatnám végre, hol találom? Hol van, hogy bújkál e, vagy csak egyszerűen nem létezik. Cseppfolyós e, vagy szilárd.
Ki kell e kerülni, vagy be kéne engedni. Idegent e, vagy régi ismerőst.
Hol a határa a közözömbösségnek és hol tart az, mikor görcsös még a vágy, s az ész már lemondana, mert egyensúlyért szól a fohász a világegyetemnek.
Mi az és mennyi az igazság, amit tudnom kéne, ha van e egyátalán, még, mit mondhatna.
Egy életben, mennyit kérhet, mennyit kaphat, mennyit remélhet, mennyit menekülhet és mennyit fecsérelhet egy lélek az álmodozásokra.
Mennyire igaz, mit érzek és hiszek szentül. Valakinek gyógyír, engem felemészt.
Meddig tarthat halandóknál, míg sejtjeire bontják nátúrájuk, míg egy ócska nagyító alatt tanulmányozzák, azt amit az asztalra kitehetnének.
Meddig lehetek türelemmel önmagammal szemben, meddig bírom elviselni ezt a tétova, határozatlan nyögdécselést. Meddig, mondogatható, a sajnos, a de kár, a milyen jó lenne...
Csak a szemembe fújt homok az, ami elmossa a képet, hogy hozzá, nekem túl korán lejárt a retúrjegy...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése